Kedves olvasóim!
Mint chaten és az információs modulban is olvashattátok/olvashatjátok vagy egészen egyszerűen csak feltűnt, hogy nem szombaton publikálom a fejezeteket, ahogy ezt terveztem, hanem az új részek érkezését áttettem vasárnapra. Tehát innentől kezdve vasárnap lesz várható.
Megint rengeteg dolgot kell megköszönnöm nektek. Köszönöm a sok-sok feliratkozót, az egyre több látogatást, a díjakat (amiket hamarosan kiteszek, de ezentúl nem fogom vegyíteni a fejezetekkel, hanem a 'díjak' oldalon teszem őket közzé), a kedves hozzászólásokat és a 'Tetszik'-eket is. Igazán sokat jelent nekem mindez. Még egyszer köszönöm nektek és imádlak titeket!
Kellemes olvasást!
_________________________________________________________
_________________________________________________________
2012. január 24.
A keserű szájízzel, borús gondolatokkal és országokat átívelő, egyhangú utazással tarkított hosszú nap után a több évtizedesnek látszó, megviselt, rozsdavörös kanapén, feltehetőleg Dublinban talált rám a reggel, mely valójában nem lehetett
több néhány hónaposnál, egészen egyszerűen csak az a balszerencse érte, hogy a mi turnébuszunk nappalinak kikiáltott részében kötött ki.
Csönd volt. Szokatlan, gyanús némaság. Talán még alszanak, gondoltam magamban, s hogy megbizonyosodjak ennek lehetségességében, nehézkesen, lomhán nyújtóztam a kávézóasztalon pihenő mobilom után. Az időt néztem, mely 11:47-et mutatott. Liam és Harry már biztosan talpon lenne és hangosan, csapkodva sürgölődne a buszban. Mégis hová tűnt mindenki?
Fáradt, megviselt nyögések közepette tápászkodtam fel, majd elindultam a busz hátsó részének irányába, ahol az ágyak kaptak helyet. Az ajtóként funkcionáló függönyt elhúzva a szokásos rendetlenség látványa tárult álmos, duzzadt szemeim elé; kajamaradék a földön, néhány párját elhagyott zokni, üres üdítős dobozok és mindenki fellépő ruhája egy izzadtságszagú halomban, a sarokba hajítva. A fekvőhelyek mind üresek, egy lélek sem volt a járműben, engem kivéve. Már épp távozni akartam, mikor tekintetem megakadt egy napilapon, melynek nyitva felejtett oldalán az én ábrázatom éktelenkedett. Az újság félig az ágy alá csúszva hevert a földön, a rólam készült fotó így félig takarásba került a cikk címével együtt. Szívem nagyot dobbant, mikor megcsapott a felismerés; a képen azt a kék kardigánt viselem, amit a legutóbbi koncerten aggattak rám Londonban, s a világos nadrágom is egyezik. Csak nem...
- Zayn Malik kapcsolata megromlott barátnőjével? - mormogtam összeráncolt szemöldökkel a figyelemfelkeltő, vöröslő szalagcímet, miután felvettem a padlóról az aznapi Daily Mirrort, mely minden bizonnyal a személyzetünk valamelyik tagjának kezéből eshetett ki, ugyanis a bulvárlapokat mi sosem olvastuk, épp emiatt.
A cikkhez tartozó kép a "terrorista" jelző elhangzása után készült. Érzéseimet hiába próbáltam rejtegetni, vonásaim felett keserű fájdalom uralkodott. Megtört fintorral vizslattam az aszfaltot, mégis a vaku kellőképp kiemelte a szemeim peremén táncoló könnycseppeket.
A fénykép valóban alátámasztotta a koholt hírt, mely frappánsan megmagyarázta, miért látszom olyan csalódottnak. A rövid szövegben szó sem esett szánalmas kinézetem valós okáról, fantasztikus mesemondóink, azaz az újságírók arról számoltak be, hogy a szóvivőm megerősítette, miszerint egy néhány napja lencsevégre kapott felvételen - melyen egy pár található, akik összebújva sétálnak egy kihalt, éjjeli utcán - valóban én és újdonsült szerelmem látható, ám úgy látszik, boldogságunk nem teljes, ugyanis a londoni koncert előtt néhány szemfüles rajongó látta, amint a lánnyal folytatott heves vitánk azzal zárult, hogy ő elviharzott, én pedig ahelyett, hogy férfiként utána mentem volna, csak töketlen módjára sírtam. Az utolsó mondat így hangzott:
,,Egyelőre nem tudhatjuk, hogy ez a friss kapcsolat végét jelenti-e vagy csak egy parázsvita volt, akárhogy is, kiderült, hogy kettejük közül nem a One Direction népszerű szépfiúja hordja a nadrágot."
Csupán egy napra volt szükségük. 24 óra leforgása alatt eljuttatták a képet a szerkesztőségbe, megalkottak egy figyelemfelkeltő történetet és másnap reggel már britek ezrei olvashatják, micsoda nyomorult fickó vagyok. Nem ismertem a lányt, nem tudtam, min vitáztunk, nem tudtam, mit tettem, nem is érdekelt, mi forgott az elvetemült publicista fejében, mikor az újabb eszement vádat építette körém és az ominózus fényképem köré, melynek valós okáról valószínűleg halvány fogalma sem volt. Nem érdekelt, mert nem ez volt az első alkalom, hogy valóságalap nélkül cikkeztek rólam. Legalábbis ezt bizonygattam magamnak.
Hajtogattam, hogy nem számít, ki és mit gondol rólam, a felvételről, a ,,hírről". Ismételgettem, mintha ezzel eltaposhatnám az elmém hátsó zugában kiáltozó kis hangot, aki mindvégig az ordította, hogy nem tudok magamnak hazudni, nem rejthetem el, hogy nekem igenis számít, mit mondanak rólam az emberek, akkor sem, ha emiatt gyűlölöm önmagam. A közvélemény fontos volt számomra, én nem tudtam fesztelenül létezni.
A lapot szorongatva eltántorogtam a kanapéig, majd erőtlenül lerogytam a földre, s hátamat a heverőnek vetettem. Gondolataim már nem az új hazugság körül forogtak, csupán üveges tekintettel meredtem a bánatos önmagamra a fotón és eközben minden eddig elhangzott sértésnek szánt megjegyzés, piszkos szó és nekem szánt, undortól fröcsögő kijelentés visszhangot verve hangzott fel újból. Azt hiszem épp az ilyen helyzetekre találták ki a ,,betelt a pohár" kifejezést, ugyanis szinte valósággal éreztem, ahogy az évek óta egyre csak telő képletes poharamba belecseppent az utolsó csepp is, amit kicsordulás nélkül elbírt.
Figyelmem hirtelen az előttem elterülő asztalon felejtett cigarettásdobozra vándorolt. Paulé volt. Mindaddig észre sem vettem a tárgyat, ám hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy kihúzzak egy szálat a sok közül, ugyanis lelki szemeim előtt megjelent menedzserünk nevető arca, mikor arra felelt, hogy Louis bagósnak nevezte.
- Mellettetek ki sem bírnám cigi nélkül! - válaszolta anno.
Tehát a dohányzás segít, gondoltam, s habozás nélkül nyúltam a hamuszürke doboz után.
Keserű volt. Keserű és fojtogató. Mintha a nyelőcsövem egyetlen hatalmas, pöfékelő gyárkéménnyé vált volna. Úgy éreztem, hogy füst van az egész testemben, mindenhol. Kellemetlen érzés. Mégis, mindeközben minden slukk után egyre nyugodtabbá váltam. Mintha egy láthatatlan lény egyre szaporábban szabadítana meg a fejemben és a vállamon lévő terhektől.
Ez már a harmadik szál volt, s az ötödiknél sem álltam meg. A mellkasom és a torkom fájdalmas, kínzó kaparással jelezte, hogy túl gyors tempót diktálok, ám amint az ujjaim között görcsösen szorított füstölgő tárgy a végét járta, kiéhezett vadként vetettem rá magam a következő cigarettára.
Tudtam, őrültséget tettem, tudtam, hogy egy ostoba, gyenge barom voltam, akinek lelki ereje nem bizonyult elegendőnek, támaszra volt szüksége. Azt is pontosan tudtam, hogy miféle következményekkel járhat mindez, de akkor, ott nem érdekelt, mit tartogat számomra a jövő, egyetlen dolog lebegett előttem; az, hogy a dohány ideiglenesen feloldozott minden terhem alól, s ezen kívül semmire nem vágytam.
- Zayn Malik kapcsolata megromlott barátnőjével? - mormogtam összeráncolt szemöldökkel a figyelemfelkeltő, vöröslő szalagcímet, miután felvettem a padlóról az aznapi Daily Mirrort, mely minden bizonnyal a személyzetünk valamelyik tagjának kezéből eshetett ki, ugyanis a bulvárlapokat mi sosem olvastuk, épp emiatt.
A cikkhez tartozó kép a "terrorista" jelző elhangzása után készült. Érzéseimet hiába próbáltam rejtegetni, vonásaim felett keserű fájdalom uralkodott. Megtört fintorral vizslattam az aszfaltot, mégis a vaku kellőképp kiemelte a szemeim peremén táncoló könnycseppeket.
A fénykép valóban alátámasztotta a koholt hírt, mely frappánsan megmagyarázta, miért látszom olyan csalódottnak. A rövid szövegben szó sem esett szánalmas kinézetem valós okáról, fantasztikus mesemondóink, azaz az újságírók arról számoltak be, hogy a szóvivőm megerősítette, miszerint egy néhány napja lencsevégre kapott felvételen - melyen egy pár található, akik összebújva sétálnak egy kihalt, éjjeli utcán - valóban én és újdonsült szerelmem látható, ám úgy látszik, boldogságunk nem teljes, ugyanis a londoni koncert előtt néhány szemfüles rajongó látta, amint a lánnyal folytatott heves vitánk azzal zárult, hogy ő elviharzott, én pedig ahelyett, hogy férfiként utána mentem volna, csak töketlen módjára sírtam. Az utolsó mondat így hangzott:
,,Egyelőre nem tudhatjuk, hogy ez a friss kapcsolat végét jelenti-e vagy csak egy parázsvita volt, akárhogy is, kiderült, hogy kettejük közül nem a One Direction népszerű szépfiúja hordja a nadrágot."
Csupán egy napra volt szükségük. 24 óra leforgása alatt eljuttatták a képet a szerkesztőségbe, megalkottak egy figyelemfelkeltő történetet és másnap reggel már britek ezrei olvashatják, micsoda nyomorult fickó vagyok. Nem ismertem a lányt, nem tudtam, min vitáztunk, nem tudtam, mit tettem, nem is érdekelt, mi forgott az elvetemült publicista fejében, mikor az újabb eszement vádat építette körém és az ominózus fényképem köré, melynek valós okáról valószínűleg halvány fogalma sem volt. Nem érdekelt, mert nem ez volt az első alkalom, hogy valóságalap nélkül cikkeztek rólam. Legalábbis ezt bizonygattam magamnak.
Hajtogattam, hogy nem számít, ki és mit gondol rólam, a felvételről, a ,,hírről". Ismételgettem, mintha ezzel eltaposhatnám az elmém hátsó zugában kiáltozó kis hangot, aki mindvégig az ordította, hogy nem tudok magamnak hazudni, nem rejthetem el, hogy nekem igenis számít, mit mondanak rólam az emberek, akkor sem, ha emiatt gyűlölöm önmagam. A közvélemény fontos volt számomra, én nem tudtam fesztelenül létezni.
A lapot szorongatva eltántorogtam a kanapéig, majd erőtlenül lerogytam a földre, s hátamat a heverőnek vetettem. Gondolataim már nem az új hazugság körül forogtak, csupán üveges tekintettel meredtem a bánatos önmagamra a fotón és eközben minden eddig elhangzott sértésnek szánt megjegyzés, piszkos szó és nekem szánt, undortól fröcsögő kijelentés visszhangot verve hangzott fel újból. Azt hiszem épp az ilyen helyzetekre találták ki a ,,betelt a pohár" kifejezést, ugyanis szinte valósággal éreztem, ahogy az évek óta egyre csak telő képletes poharamba belecseppent az utolsó csepp is, amit kicsordulás nélkül elbírt.
Figyelmem hirtelen az előttem elterülő asztalon felejtett cigarettásdobozra vándorolt. Paulé volt. Mindaddig észre sem vettem a tárgyat, ám hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy kihúzzak egy szálat a sok közül, ugyanis lelki szemeim előtt megjelent menedzserünk nevető arca, mikor arra felelt, hogy Louis bagósnak nevezte.
- Mellettetek ki sem bírnám cigi nélkül! - válaszolta anno.
Tehát a dohányzás segít, gondoltam, s habozás nélkül nyúltam a hamuszürke doboz után.
Keserű volt. Keserű és fojtogató. Mintha a nyelőcsövem egyetlen hatalmas, pöfékelő gyárkéménnyé vált volna. Úgy éreztem, hogy füst van az egész testemben, mindenhol. Kellemetlen érzés. Mégis, mindeközben minden slukk után egyre nyugodtabbá váltam. Mintha egy láthatatlan lény egyre szaporábban szabadítana meg a fejemben és a vállamon lévő terhektől.
Ez már a harmadik szál volt, s az ötödiknél sem álltam meg. A mellkasom és a torkom fájdalmas, kínzó kaparással jelezte, hogy túl gyors tempót diktálok, ám amint az ujjaim között görcsösen szorított füstölgő tárgy a végét járta, kiéhezett vadként vetettem rá magam a következő cigarettára.
Tudtam, őrültséget tettem, tudtam, hogy egy ostoba, gyenge barom voltam, akinek lelki ereje nem bizonyult elegendőnek, támaszra volt szüksége. Azt is pontosan tudtam, hogy miféle következményekkel járhat mindez, de akkor, ott nem érdekelt, mit tartogat számomra a jövő, egyetlen dolog lebegett előttem; az, hogy a dohány ideiglenesen feloldozott minden terhem alól, s ezen kívül semmire nem vágytam.
